Főszerepben Csend

Gondoljuk át, hogy mit is akarunk kezdeni az életünkkel, mert az idő múlik. Az embernek mindig van dolga, de vajon a sok dolog közül melyikből lesz haszna? Ez a kulcskérdés, ezen kell gondolkozni, és ha lehet, kizárólag azzal foglalkozzunk, amiből valódi hasznunk lesz.

(Láma Ngawang)

Figyelem! Figyelem!
Szenzációs híradás!

Valami hihetetlen csoda folytán, a 21. század vadul vágtató szimfóniájában, a jelentéktelen Csend, főszerepet kapott .

A történethez tudni kell, hogy Csend, minden játékok kezdetétől a színpadon van. Tulajdon képen mindig a színpadon van, csak nem sokan veszik észre, mert a nagy hangzavar, a villogó fények, nagy kavalkád és minden hasonló fontos és lényeges dolga az életnek egy picit eltakarják. Történetünk színháza is furcsának tűnhet egyeseknek. Itt, minden szereplőt mecénások támogatnak, egyeseket sokan, nagy táborba tömörülve, másokat nagy vagyonnal, hatalommal rendelkezők, megint másokat kevesen és esetleg csak kisebb összegekkel, van akit csak némi tapssal. Minél több támogatást kap valaki, annál fontosabb szerepet játszhat rajongóinak, annál nagyobb hangsúlyt kap az egész komédiában és annál önállóban fejezheti ki magát.
Aki csak felszínesen követi az eseményeket, sokszor bizony azt hiheti, ez itt kérem teljes káosz, gigászira duzzadt karakterek összevissza harca. Mintha itt minden szereplő színpadi érvényesülése a mögötte álló mecénások nagyságán múlna, ahol az igazán nagy játékosoknak minden megengedett, nincs számukra se rendező, se író. Ők a hatalmasok, a komédia urai. Azonban aki figyelmes, az látja, hogy bizony nem így van, mert egy Karmester áll lent a zenekari árokban, középen. Hosszú, fekete frakkban, elegánsan, tekintélyt parancsolón. Bár lentről vezényel és a nézők nem is látják vagy csak nem vesznek róla tudomást, de egyetlen intésére, egy pillanat alatt változik a szín, a titánok elnémulnak, háttérbe süllyednek, átrendeződnek. Határozott, szigorú és következetes. Különleges ereje van, mert irányítása alól, senki nem mentesülhet. Mindenki rajta tartja a fél szemét játék közben, aki meg nem láthatja, az is pontosan tudja mi az utasítása a számára.

Ebben a társulatban játszott Csend is. Figyelte az eseményeket és persze mindig figyelte a Karmestert, és nagyon boldog volt, amikor egy-egy ráutaló mozdulat következtében megnyilvánulhatott valahol. Persze, csak ott hátul. Reflektor nélkül, szöveg nélkül, csak úgy, látszólag mellékesen. Ilyenkor egy picit jobban figyelt a sötét nézőtér felé és ha meghallott egy halk tapsot, boldog volt:
-Hát itt vannak. Éreztem én. – gondolta ilyenkor, és mosolygott.
De mostanában valahogy egyre kevesebb utasítást kapott. A színpad titánjai egyre vadabb játékot kezdtek. Csend önálló játékai, egyre láthatatlanabbak lettek, egyre kevesebb és egyre halkabb taps volt a válasz. A kis Csend azonban csak figyelt, hogy mikor int feléje a Karmester, jelezvén, hogy most ő következik. Talán csak ő tudta, de tudta, hogy nélküle ez az egész nem is létezhetne.

És most itt a jel. A kéz feléje mozdult, az új, rá mutat. A másik kar figyelmeztetően a magasba lendül, minek hatására rés nyílik a színpad eksztatikus kavalkádjában, és az eddig észrevétlen, kis Csend, aki valahogy pont jókor volt jó helyen most is, hirtelen teret kap. Az intésre, minden reflektor elhalványul, csak egy fénysugár hasít bele a még mindig felkavarodott por és füst értelmezhetetlen, örvénylő felhőjébe. Az eddig zajló történés központi, nagy alakjai, egy pillanat alatt a háttér homályába süllyednek.

Erre a váratlan és hirtelen eseményre csak Csend nem rezzent össze. Nem kellett keresnie a helyzethez illő szerepet. Nem húzta mi magát hirtelen, hisz mindig egyenesen járt. Nem görnyesztette meg, az elismerés utáni sóvárgás. Nem kellett összekapnia magát ebben a pillanatban; nem érzett lámpalázat, hiszen eddig is önmaga volt és most is csak önmagát fogja adni és kész. A felkavarodott por, a füsttel együtt engedelmeskedett a világ rendjének, mintha mindkettő alázatot gyakorolt volna egy valódi nagyság előtt, előző leülepedett a padlóra, utóbbi felszállt és semmivé lett. Csend körül letisztult minden, ő pedig átadta magát a hallgatóságának.

Az előadás maradandó hatással volt mindenkire, ám különböző képen. A közönség jelentős része szitkozódva követelte vissza a jegy árát és volt aki perrel fenyegetőzött, amiért érthetetlen okból félbe hagyták a darabot. De sokan távoztak békés mosollyal az arcukon. Nagyon mély és mindenkire sugárzó, békés mosollyal. Úgy jöttek át a szitkozódó tömegen, hogy senki nem érinthette meg őket.