Főszerepben Csend 2.rész

Az előadás alatt, egy beszélgetés zajlott a nézőtéren.

-Most jön a nagy szám! Figyelj! – suttogta oda valaki a szomszédjának, de a kristálytiszta levegőben minden neszt hallani lehetett. Szinte karcolt a suttogás.
Csend tisztán és fényesen állt. Őszinte hálával ezért a pillanatért. És elkezdett minden tekintetet visszaadni annak, aki megajándékozta őt azzal.
– Mi van most? Nem értem. – hallatszott még egy másik suttogás, de már egyre kevésbé lehetett érteni, mert a nézőtér sötétje mintha oszlani látszott volna. A sötétből áradó figyelem és várakozás, átadta a helyét valami megmagyarázhatatlan, tiszta érzékelésnek, valami szokatlan látványnak, amitől morajlás hullámzott végig a jelenlévőkön. Az emberek tétován, néhol zavartan egymásra néztek, majd a figyelem újra a színpad felé fordult. Volt aki elmosolyodott, volt aki szemöldökét ráncolta. Sokukon látszott, hogy várják a folytatást. Várták hogy újra színre lépjenek a jól ismert nagy kedvencek, akikre mindig lehet számítani, akik stabil, biztos alapokat teremtenek minden játékban. De Harag, Irigység, Gőg és a többi jól megszokott ismerős a háttérben maradt. Helyettük valami rémisztő alak formálódott ott fent, ami hallhatóan, egyre növekvő elutasítást váltott ki belőlük.
– Te mit látsz? – kérdezte kissé hangosabban, de mégis már alig érthetően az első hang.
– Az előadás izgalmas volt. Szórakoztatott, jól éreztem magam. Ám egyszer csak valamiért mindez megszakadt. Majd valami nagy katyvaszt láttam, ami formálódni kezdett és mintha én lennék ott. Csak én. Igen. Magamat látom. Nagyon jól nézek ki. Tetszik amit látok és ettől nyugodt és boldog lettem.
– Akkor jó.
– Elmondod mi van?
– Csend megmutatja milyenek is vagyunk valójában. Mindig segít, ha el akarsz jutni önmagadhoz, de akarnod kell Őt meghallani. Látod a felháborodott nézőket? Ők nem kérnek Csend játékából. Ragaszkodnak a saját maguk által etetett komédiásokhoz, Sérelemhez, Haraghoz, Dühhöz. Imádnak a saját maguk által fizetett alvilágukban élni Igazsággal, Jutalommal és Elismeréssel.
Csend az előadás minden színdarabjában jelen van. Ha nem kábulunk bele a ripacs szerepébe és szemmel tartjuk ezt a látszólag mellékszereplőt, mindig tudni fogjuk, hogyan adhatjuk a színpadon önmagunkat.
– De miért lenne ez olyan fontos? Nem mindegy, hogy melyik szerepet játszom?
– Nem a szerep a probléma, hanem az, ha elveszel benne. Ha elfelejted ki vagy és a felvett szerep, felvett céljait kezded követni. Akkor elveszel. Mivel nem lesz hozzá adottságod, így nem tudod megvalósítani. Ez boldogtalanná tesz.
Ha tudod ki vagy, akkor tudni fogod a feladatodat és lesz célod. Az adottságaid a feladatodhoz megfelelőek, ezért folyamatos sikereket, elismeréseket érsz el. Mintha az egész világ a te kiteljesedésedet szolgálná. Így egész életedben boldognak érezheted megad.