Út az erdőből
Az út lassan haladt előre a fák között. Nem volt az olyan nagy és széles út, csak olyan kis egyszerű, amit lábbal taposnak ki az emberek. Ügyesen kerülgette a fákat és a bokrokat. Elhaladt egy nagy szikla mellett is, persze nem túl közel hozzá, meghagyva annak saját udvarát.
Aztán a napos irányba fordult és nyugodtan bár, de határozottan a patak felé bandukolt. Az út nem sietett. Ráért. Már oly régóta erre halad és valahogy tudni vélte, hogy még sokáig teszi ugyanezt. A kispatakhoz érve aztán, mintha tétovázott volna, de az is lehet hogy csak gyönyörködni állt meg egy kicsit. Azért csak szembe fordult a folyással és elindult a hegyek felé.
Ahogy elmaradtak a fák, ritkultak a bokrok, kinyílt a tér. Már egyáltalán nem volt értelme a haladás sebességéről beszélni. Csak a fűszálak simulása, a szétszórt kövek fel-fel csillanása mutatta, hogy az ösvény bizony halad.
Talán hosszú idő telt el, talán nem is mozdult semmi. Nem igazán lehetett már megmondani, hogy közeledik-e a hegy, vagy csak az apró felhők égi úszása okozza a káprázatot, hiszen az út előre és hátra is, egyformán a végtelenbe futott.